3. rész

- Ideje lenne kezdeni - sürgette a még éppen érkező diákokat az igazgató asszony. - Mindenki itt van? - kérdezte, amikor az utolsó diák is leült a hatalmas teremben, ami kifejezetten különleges alkalmakra lett építve. - Egy gyors névsorolvasást követően el is kezdem, hogy miért hívtalak ide titeket. Tehát Drew Megan? - kérdezte a lapjára nézve, majd a diákokra emelte a tekintetét. Az említett személy a kezét magasba emelve jelezte, hogy jelen van. - Nathan Loon? - ismételte meg tevékenységét és ezúttal is egy magasba lendülő kéz jelezte az ittlétet. - Hope Higgings? - nézett újra körbe, majd megállapodott a tekintete az említett személyen. Hope magabiztosan kihúzta magát és úgy emelte magasba tenyerét. - Remek! Drew és Nathan gyertek ki és vegyétek át a nektek járó díjat. Még egyszer gratulálok nektek. Kiváló érzékkel rendelkeztek az írás felé - mondta, majd kezet fogott mindkettejükkel és már kattant is a fényképező. - Ti már mehettek is, köszönöm, hogy eljöttetek - mosolygott rájuk kedvesen, majd kitessékelte őket a teremből. - Hope-on kívül a zenekar minden tagja jelen van? - kérdezte az említett csapat felé fordulva.
- Jelen, bár akadt egy kis problémánk - nézett félve az igazgatóra egy srác hatalmas trombitával a kezében.
- Mégpedig? 
- A dobosunk iskolát váltott. Szükségünk lenne egy újra.
- Akkor csináljatok felvételt! Írjátok ki a honlapra is és a hirdető táblára is. Feltétel, hogy csak az iskolából lehet zenekari tag. A jövőhétre legyen meg, akkor ugyanis bele kell kezdeni a munkába. Addig Hope-nak is - itt felé fordult - ki kell válogatnia az összes szükséges szereplőt és beugrót. 
- Hogy nekem? - kerekedtek ki a szemei.
- Igen. A te színdarabod, a te rendezésed. Ki más tudná jobban, ki megfelelő a szerepre, ha nem te? 
- Woah! - csak ennyit tudott kinyögni a meglepettségtől. 
- Ezért is hívtalak téged is, illetve ezért kell maradnod. Minden részletet neked kell megszervezned. Amint megvannak a szereplők, a próbák idejét is neked kell meghatározni. Én csak akkor vagyok elérhető, ha valami komoly probléma áll fent. Az év végi ünnepségre mindennek tökéletesnek kell lennie és előtte lesz egy "próbaelőadás", amit csak az iskola láthat. De mindenről kapsz majd egy lapot. Viszont ajánlom, hogy ne hagyd el, különben veszett ügy. Na szóval, Hope, ők itt a zenekar a darabodhoz. A jövőhétre teljes lesz, ahogyan a te szereplőid is meglesznek. Egy hetetek van kiválogatni a megdelelő személyt, személyeket. Mindenkinek sok sikert! És gratulálok! - fejezte be, majd sarkon is fordult. A zenekar is kissé ijedten ült a helyén, ahogyan Hope is. Nem gondolta, hogy ekkora fába vágta a fejszéjét, de örült a lehetőségnek. 
- Sziasztok! - lépett a zenekar tagjaihoz egyesével oda, majd kezet nyújtott nekik. - Ha bármiben tudok segíteni, megadom a számom, így bármikor elérhettek. Ne gondoljátok, hogy egy vérszívó kis elsős vagyok. Szeretnék veletek együttműködni és ha bármilyen javaslatotok van, szívesen meghallgatom. A dobos kereséshez pedig sok sikert! - mosolygott rájuk, majd egy intéssel el is köszönt és elhagyta a termet. 

A zenekar nagyokat pislogva pár másodpercig még sokk alatt álltak, ugyanis nem egy ilyen közvetlen személyiségre számítottak. Attól tartottak, hogy egy alkalmazkodni képtelen, nagyképű és affektáló személlyel kerültek egy programba, de ez a fellépése megnyugtatta őket, hogy tévedtek.

A következő héten Hope elkezdte a válogatást. Meghirdette a "castingot" és meglepetésére sokkal többeket érdekelt, mint várta. A hét közepéig lehetett jelentkezni, de aznap délután már a meghallgatás volt, ami péntekig tartott, minden nap, délután. Eközben a zenekar is szorgalmasan kutatott az új dobos után, akire hamarabb rábukkantak, mint Hope a főszereplőire.

- Köszönöm, hogy jelentkeztetek! Hétfőn kiderül, ki is kapja meg a szerepet. Mind remekül teljesítettétek a feladatot. Tényleg hálás vagyok, amiért ennyien érdeklődtetek. Sokat jelent! - köszönte meg Hope az utolsó meghallgatási nap befejeztével.
- Oh, késtem? - lépett a terembe Skyler. Hope annyira meglepődött, hogy még egyszer a lapjára nézett, de nem találta rajta osztálytársa nevét.
- Nem iratkoztál fel - mosolygott rá kedvesen, próbálva leplezni értetlenségét.
- Nem tudtam, hogy kell. De itt vagyok. Meghallgatsz vagy sem? - kérdezte oldalra söpörve hatalmas hajtömegét.
- Persze - mosolygott ismét, de cseppet se volt őszinte. Nem akart vele együtt dolgozni, de az esélyt mindenkinek meg kell adni és így tisztességes. A többiek megköszönték a lehetőséget és kettesben hagyták a két lányt. - Melyik szerepre jelentkezel? - kérdezte Hope visszaülve asztala mögé. 
- Egyértelműen a főszerep érdekel - mosolygott magabiztosan.
- Peyton? Akkor hallgatlak. Melyik részből mutatsz be egy kis darabot? 
- Az utolsó felvonás - már fel is állt és kezdte a monológot. 

Hope-ot ismételten meglepte osztálytársnője. Mintha egy profit látott volna. Úgy látszik, nemcsak szép, okos, de még tehetséges is. Amint Skyler az utolsó mondatot is befejezte, Hope megköszönte, majd a jegyzeteivel együtt hazament. 

Tudta, hogy kemény hétvége áll előtte, hiszen ezzel a színdarab jövőjét határozza meg. Egy jól eljátszott szerep, még a legrosszabban megírt darabot is tökéletessé teszi és épp így fordítva is. Ezért is volt nehéz a döntés. 
Hope nem egyszer nézte át, kiről mit jegyzetelt és volt olyan is, aki bár a főszerepre jelentkezett, csak kisebb szerephez juthatott és nagyon remélte, hogy ezzel nem fog senkit sem megbántani, de így érezte jónak.

Hiába olt hosszú a hétvége, hamar eljött a hétfő, így Hope a torkában dobogó szívével lépett be a terembe tanítás után, ahol egyenlőre még senki sem volt, a zenekar tagjain kívül. 

- Sziasztok! - intett oda jókedvűen, majd az asztal mögé kopogott hatalmas sarkain és újból átgondolta, kinek mit fog mondani, de valaki megzavarta.
- Szia! Gondolom, te vagy Hope - mosolygott rá egy srác. 
- Szia! Jól gondolod - mosolygott vissza és ekkor tudatosult benne, hogy ő az a srác, akit még az első héten látott, hogy fellökték.
- Én vagyok az új dobos, Ashton - nyújtott kezet, amit Hope el is fogadott, de a beszélgetés itt megrekedt. Ashton zavarában a tarkójához kapta kezét és egy intéssel el is köszönt, majd a zenekarhoz sétált. 

Lassan mindenki megérkezett és Hope belekezdett a kihirdetésbe, amit nem csak ő várt gyorsabban dobogó szívvel, hanem azok is, akik az eredményre vártak. Mielőtt köszöntötte volna őket, körbenézett és csalódottan vette észre, hogy Skyler nem jelent meg. Egy újabb kicseszésnek vette. Hogy is gondolhatta, hogy egy modell majd az ő színdarabjában szeretne játszani, mikor híresebbnél híresebb ügynökségek küzdenek érte. De nem volt mit tenni.

- Köszöntök mindenkit! - kezdett bele - Múlthéten mid részt vettetek az 5 másodperc nyár című színdarab szereplőválogatásán. Mindannyian ügyesek voltatok, de ugyebár a szereplők száma adott volt, így nem kaphat mindenki szerepet, de igyekeztem minél többeteket beépíteni. És a beugró szereplők is ugyanolyan fontosak, hiszen sosem lehet tudni, mi történik. Nem is akarom tovább húzni az időt, de először megkérném a zenekart, hogy mutassák be az új tagok és saját magukat is. Mivel fontos lesz az együttműködés, elengedhetetlen egymás ismerete. A zenekar nélkül sincs darab, ahogy szereplők nélkül nincs. Át is adom a szót - fejezte be, majd megvárta, amíg Adam, az énekes, mindenkit bemutatott név szerint. - Köszönöm Adam - pillantott felé, majd vissza a már izgatott várakozókra. - Jöjjenek akkor a szerepek - mondta és elővette a lapját, ahová mindenkit felírt, aki szerepet kapott. 

Mindenkiről mondott egy-két kedves szót, aki nem kapott szerepet is buzdította, hiszen tényleg mindenki nagyon ügyes volt. Először a beugrókat sorolta végig, kiosztotta a hivatalos forgatókönyvet is. Majd jöttek a első számú szereplők. Itt is a legfontosabbakat hagyta hátra.

- És a főszerep... - nézett újra körbe, de Skylert még mindig nem látta. Ekkor jött a 'B' terv, ugyanis hihetetlen, de ő volt a legelképzelhetőbb erre a szerepre, de mégsem jelent meg. Már épp kimondta volna a másik nevet, amikor megjelent az ajtóban.
- Megint késtem? - nézett körbe, majd leült.
- Tehát a női főszerepet Skyler Houston kapta - nézett az említettre.

2. rész

Amint a csengő is megszólalt, az egész osztály viharként söpört ki az ajtón, egyedül Hope maradt bent. Csalódott volt, de egyben büszke is magára. Nem tudta, hogy ennyire jót írt, de zavarta, hogy a nevetés tárgya lett. Mintha most ő lett volna a szemüveges srác, akit a folyosón fellöktek és kinevettek, pedig még sikere is volt, hiszen nyert. De úgy tűnik, ez kevésnek bizonyult.

Egy nagy sóhaj kíséretében a vállára dobta a táskáját, majd cipőjének sarka hangos kopogással jelezte, hogy ő is elhagyni készül a termet. Az ajtóban azonban egy hatalmas mellkasnak sétált.

- Jézusom, te csukott szemmel jársz? - nézett fel a mellkas gazdájára és ekkor vette észre, hogy ő az a srác, aki lökdösődik és a legtömöttebb folyosó is ketté nyílik előtte. De már nem tehetett semmit, kimondta azokat a bizonyos szavakat.
- Csak nem Hope? Nocsak, ekkora szája van egy elsősnek? - állta el az útját. Hope leszegett fejjel akart kislisszanni mellette, de a srác a karjával megtámaszkodott az ajtófélfában, így semmilyen egérút nem maradt. - Hová ilyen sietősen? - kérdezte hatalmas vigyorral az arcán.
- Órára mennék, de egy tuskó az utamban áll - nézett magabiztosan az összeráncolt szemöldökű, tőle másfél fejjel magasabb srácra.
- Oh, szóval így állunk - húzta féloldalas mosolyra a száját, de amint meghallotta a mögötte röhögő haverjai hangját, ez a mosoly kissé dühössé formálódott.
- Arrébb állnák? - sürgette.
- Egy tuskónak nem gyökeret szokott ereszteni a lába?
- Nocsak, biosz az egyetlen tantárgy, amiből nem buksz? - a szópárbajt a srác haverjai folyamatos röhögéssel kísértek. Vicces volt számukra, hogy a "vezetőjüket" egy lány, egy elsős lány képes ilyen szinten oltogatni.
- Kiengedlek, ha eljössz velem egy randira - mondta, majd a válaszra várt. Hope-ot teljesen sokkolta ez az ajánlat. Nem számított erre. Illetve semmire se, de erre végképp nem. Mivel nem válaszolt, csak maga elé bámult, a srác újra megszólalt. - Bebizonyítanám, hogy bioszból nem csak a tuskókhoz értek - röhögött fel, majd az ő röhögését követte a még mindig mögötte álló haverok röhögése.
- Vadbarom! - kihasználta Hope a nevetését, ugyanis így izmai elernyedtek és egy erősebb lökéssel sikerült annyi helyet szereznie, amin már kifért.

Sietős léptekkel, szinte futva ment a következő órára, ahol végre biztonságban tudhatta magát. Még a srác nevét sem tudta meg, de biztos volt abban, hogy látta már. És nem csak a folyosón.

Eközben Skyler a karrierjét egyengette. Fotózásról fotózásra járt, egyre több modellügynökség kérte fel, egyre közismertebb lett, pedig nemrég kezdte a szakmát. De ahogy a mondás tartja, nem tanulni kell, hanem tudni. És ő ezt tökéletesen tudta. Tudta, mikor milyen pózt kell használni, tudta, mi előnyös számára és mi nem. Megvolt hozzá a szükséges önbizalma, sőt, lehet több is, mint ami kellett volna, de ebben a szakmában ez sem jelentett problémát.

Két különböző személyiség, de a nap végére mindketten fáradtan mentek haza és szinte ugyanúgy dőltek le az ágyukra. Hangosan kifújták a levegőt és lehunyták a szemüket. Egy rejtőzködő mosoly kezdett kibontakozni arcukon, amit a nap történései idéztek elő.
Mindketten büszkék voltak magukra annak ellenére, hogy követtek el hibákat, a munkájukban, ami Hope számára az írás, Skyler számára pedig a modellkedés volt, mindketten megállták a helyüket.
Hiába, két ennyire különböző ember, belül mégis majdnem egyformák. Mindketten szenvedéllyel csinálják azt, amit. És ez a megelégedés minden nap végén mosolyt csal az arcukra.

1. rész

Hope az első hetet a háta mögött tudva lépte át az otthonuk küszöbét. Egy fáradt mosoly ült az arcán. A táskáját ledobta, majd a kabátját felakasztotta és besétált a konyhába, ahol édesanyja várta.

- Megjöttem! - ült le az egyik bárszékre és a pultra könyökölt.
- Milyen napod volt? - puszilta meg homlokát édesanyja.
- Kezdem kiismerni az osztályomat. - válaszolta egyhangúan.
- És? Nem tetszik?
- Vannak jó fejek, de őszintén szólva, nem az én világom. Van egy lány, azt hiszem, Skyler, ő például modellkedik és olyan magasan hordja az orrát, hogy az valami hihetetlen. Három fiú van, de mind az a tipikus mai. És nem csak az osztályom ilyen. Az egész iskola. Van egy csoport, akik úgy közlekednek a folyosókon, hogy mindenkit és mindent borítanak, ha az útjukban van. Tegnap előtt egy srácot löktek fel. Szegénynek még a szemüvege is eltört. 
- Segítettél neki? - kérdezte rá emelve tekintetét.
- Az kellett volna még! Senki se tette. Nem akartam kilógni a sorból.
- Hope, mi van veled? - képedt el édesanyja.
- Miért? 
- Kezdem azt hinni, hogy nem is te vagy. Nem így neveltelek. - rázta rosszallóan a fejét.
- De anya, ha leállok segíteni neki, soha nem fog elfogadni ez az iskola! Ez már nem olyan, mint az általános. Itt túlélni kell.
- Nem gondolod, hogy egy kicsit eltúlzod? - állt meg a főzésben és teljes testével lánya felé fordult. 
- Nem értem, mire akarsz kilyukadni. 
- Hope! Ne akarj más lenni azért, hogy elfogadjanak. Ha azt a valakit, akivé válsz, fogadják el, az nem azt jelenti, hogy téged fogadtak el, hanem, hogy azt a valakit, akinek mutatod magad. Ez az új stílus sem igazán te vagy. Az a sok tűsarkú, a miniszoknya és az ennyire erőteljes smink... Sosem láttalak ennyire másnak.
- Sajnálom, anya. Ha nem fogadod el, hogy ez vagyok én, nem tudok mit csinálni. Én szeretnék népszerű lenni, szeretnék beilleszkedni. Azt akarom, hogy az ott eltöltött négy évem ne a túlélésről szóljon.
- Hanem arról, hogy másokkal éreztesd, hogy túl kell élniük? Olyanná akarsz válni, mint az a bizonyos csoport? Másokból akarsz gúnyt űzni?
- Félreértesz! Én csak nem akarok fellökötté válni. - sóhajtott nagyot. Úgy érezte, még a saját anyja sem érti meg. Tény és való, hogy nem önmagát adja, de ha ez kellett a beilleszkedéshez, hát legyen! - Kihirdettek egy íróversenyt. És jelentkeztem. - hozott fel új témát, mikor látta, hogy anyja feladta a próbálkozást.
- Melyik irományoddal? - kérdezte mosolyogva.
- Az 'Öt másodperc nyár'-ra esett a választásom. 
- Miért pont arra?
- Mert a győztes novella színdarabbá lesz alakítva és az évzáró ceremónián elő lesz adva. És most jön a legjobb része: az írója rendezheti meg! - vált még szélesebbé Hope mosolya. Minden álma volt, hogy elismerjék íróként, és az csak ráadás, hogy rendezhetne is. 
- Sokan jelentkeztek?
- Nem tudom. De igazából nem is érdekel. Jó vagyok és tudom, hogy megnyerhetem.
- Ügyesen bánsz a szavakkal, de ne bízd el magad! Más is képes erre. - próbálta a földön tartani lányát, de úgy vette észre, hogy ez az iskola teljesen kifordította önmagából.

Hirtelen beugrott neki az a lány, aki nyár elején állt előtte. Szerény és visszafogott volt. Sosem bízta el magát és képes volt a realitás határán belül maradni. Nem tetszett neki, hogy egy iskola, hogy egy közösség ennyire ki tudja fordítani. Az a lány, akit 16 éven át nevelt, szinte köddé vált. Kapott egy új lányt, aki a közelébe sem érhet hűn szeretett lányához.

Teltek múltak a napok, hetek és a fiatalok azon kapták magukat, hogy eltelt az első hónap. A harmadik órát megzavarta az iskolarádió.

- Sziasztok kedves diákok! Gondolom, most mindenki örül, hogy az adott órát egy kicsit szüneteltetni kell. Igen, fellélegezhettek pár perc erejéig, amíg kihirdetem az iskolánkban megrendezett novellaverseny eredményeit. Amint tudjátok több, mint húsz diák szállt versenybe. Mindegyik novella egy gyöngyszem és büszkék vagyunk, hogy az iskolánk ilyen tehetséges tanulókkal rendelkezik, de csak három léphet fel a dobogóra és egy különdíjasunk van. Az utóbbival kezdeném. A különdíjat Samantha Dee, végzős diákunk nyerte el a Szívek háborúja című novellájával. Gratulálunk neki! Jöjjön hát a dobogó. Harmadik helyezettet a  Halálos Valentin Nap című novella írója Drew Megan, szintén végzős diákunk érte el. Neki is gratulálunk! Pár ponttal csak, de második lett Nathan Loon, harmadéves diákunk, a Magányos farkas című novellájával. Remek mű, le a kalappal! És egy maradt hátra, az első helyezett. Sokat gondolkozott a tanári kar, de végül egyhangúan döntöttek. A mű hatalmas meglepetést okozott az olvasók számára, hiszen olyan érzelmeket tudott közvetíteni, amikkel a profi íróknak is meggyűlik a baja. Hope Higgings, elsőéves tanulónk, azonban bökkenőmentesen megoldotta ezt a dolgot az Öt másodperc nyár című novellájában. Hatalmas gratuláció hát a nyerteseknek! A következő héten lesz majd egy megbeszélés, ahová várjuk a dobogós diákokat! Köszönöm a figyelmet! - hallgatott el a rádió.

Az osztályra csend borult. Semmi ujjongás, semmi gratuláció. Egy diák sem hitte el, hogy tényleg Hope nyerte. Példátlan az az iskola történetében, hogy ezt a versenyt egy elsőéves nyerte volna meg. Hope is hitetlenkedve ült padjában. Álla a földet verdeste, hiszen mélyen legbelül, ő maga sem hitte el, hogy képes megnyerni.

- Hatalmas gratuláció! - jött a terem másik végéből egy cinikus megjegyzés, majd pár lassú tenyérösszecsapás. Skyler nyilvánította ki véleményét az eredménnyel kapcsolatban. Hope bármilyen félénk is legbelül, ezt nem hagyhatta szó nélkül.
- Neked mégis mi a bajod velem? - fakadt ki, ugyanis nem ez az első nézeteltérésük.
- Nézz magadra! Olyan világban élsz, mint a ruháid színe: rózsaszín! És abból a magasságból, amekkorára a sarkaid emelnek, hatalmasat lehet zuhanni. - válaszolta Skye szinte már ijesztő nyugodtsággal.

Hope jobbnak látta nem visszaszólni, így újból előrefordulva jelezte, hogy nem hajlandó folytatni a vitát. Az osztály halk kuncogásban fakadt ki, amit Hope reakciója váltott ki.

Hiába próbált beilleszkedni, az osztály így se volt képes elfogadni őt. Elgondolkozott édesanyja szavain. De nem, nem lehet az, hogy neki van igaza, hiszen nem ő látja, hogy kit istenítenek, hanem Hope. Hope szemtanúja nap, mint nap az iskolában történteknek. Hope tudja, mit akarnak látni, milyen viselkedés üti meg a szintet. És ő ennek megfelelően cselekszik, de mégsem jár sikerrel. Azzal próbálta magát nyugtatni, hogy ez még csak az első hónap. Biztos idő kell. 

Skyler diadalittasan állt fel a csengő hallatán. Hosszú, barna haját egy lendítéssel hátradobta, majd elsőként távozott a teremből maga után hagyva erős, mégis kellemes parfümjének illatát. Újabb munkára sietett Dannyhez, a menedzseréhez. 
Minden napja így telik. Még az iskolának sincs vége, de ő már rég egy megfelelően kialakított stúdióban vár arra, hogy a sminkesek, fodrászok és stylistek végezzék a munkájukat, hogy ő is végezhesse munkáját.

Hiába, neki bejött az élet. Három éves kora óta az az álma, hogy modell lehessen és tessék, sikerült elérnie. Igaz, még csak feltörekvő modell, de már több figyelmet kap, mint a társai. Úgy is szokták emlegetni, hogy az "új Cara Delevingne". És ha hozzá hasonlítják, akkor valamit nagyon jól csinál. Tökéletes úton jár ahhoz, hogy egy napon az ő nevét is egy világ ismerhesse.

Prológus

*Hope szemszöge*

Habár a korán kelés sosem volt az erősségem, most mégis magától pattantak ki a szemeim fél órával hamarabb, minthogy a telefonom ébresztője megszólaljon.
Izgatottan ültem fel az ágyamban.

- Első napom a középiskolában! - mondtam ki hangosan, habár egyedül voltam.

A nevem Hope Higgings, egy hónap múlva 17 éves, kicsit elvont felfogású, visszahúzódó, félénk lány.

---------

*Skyler szemszöge*

Alig fél hónapja indult be a karrierem, de a középiskola első napján késni fogok a munkám miatt. Igazából nem is érdekel túlzottan. A munkámhoz nem kell se az irodalom, se a történelem, ahogy a matek sem.
Csak azért megyek, mert tanköteles vagyok. Más oka nincs. Barátkozni sem akarok. Mindig is a magam ura voltam, nincs szükségem visszahúzó, hátráltató, álszent emberekre a hátam mögött. Így is vannak már elegen.

Skyler Houston vagyok, lassan 17 éves. Mindenem a modellkedés és a kamera. Ott vagyok igazán önmagam.

---------

*Ashton szemszöge*

Soha nem féltem még ennyire az év kezdetétől. Egy gondolat nyugtat, mégpedig, hogy ezt az évet már csak egy követi és vége. Elhagyhatom azt a helyet, ami megkeserítette diákéveimet.

Ashton Irwin vagyok, nyáron fogom tölteni a 19-et. Nem igazán vagyok népszerű, sőt.
A végzősök állandóan piszkálják a tőlük kisebbeket, és kijelenthetem, szeretett célpont voltam eddig is, és ez most sem változni. Érzem. És ez az érzés nem múlik el.
Nem túl férfias, de félek.

---------

*Calum szemszöge*

Ashton az egyik legjobb barátom. A sorsom szinte megegyezik az övével, annyi különbséggel, hogy én egy fokkal bátrabb vagyok. Nem félek visszaszólni, ezért talán kevesebbet kapok, mint ő.
Ettől az évtől azonban én is tartok. A végzősök között van az a személy, akivel már nem egyszer kerültem komolyabb konfliktusba és most, hogy végzős, azt fogja hinni, tényleg mindent megtehet. Rosszabb lesz, mint valaha.

Calum Hood vagyok, 18 éves. Hobbim a basszusgitár és az éneklés. De nekem ezek a legféltettebb titkaim. Itt is szemben állok Ashtonnal, aki simán felvállalja, hogy dobol és énekel, hiszen a kórusban is benne van, ahová már engem is próbált bevonni. Legbelül elgondolkodtató. Lehet megérné.

---------

*Aaron szemszöge*

Végre elérkezett az utolsó évem! Hiányozni fog a sok barom, a foci, de egy helyre tervezünk továbmenni. Mindannyian a fociból szeretnénk megélni.

Aaron McKenzie vagyok, 20 éves. Több nővel volt dolgom, mint a One Directionnek együttvéve.
Nem tagadom, nem kapcsolatot keresek, csak alkalmi randikat.
Azonban ez csak a máz, az álarc.

----------

(Sziasztok! Nem tudom, ki hogyan áll a szemszögváltásokkal, én személy szerint ritkán alkalmazom, itt sem lesz ennyire intenzív. Ezt a részt azért így írtam meg, hogy minden fontosabb szereplőről legyen egy elképzelésetek! Szóval aki nem szereti a vallásokat, ne aggódjon, nem lesz ennyi, mint ebben volt.

Ha tetszett, nyomjatok egy vote-ot, szóljatok hozzá!!! Ha nem, azt is tudassátok velem!

Köszönöm a figyelmet!
~Hope ♡♡♡)

Trailer